Sziasztok! (A másik blogomnál megszokott 'rózsácskák' itt most egy ideig nem lesznek, mert nem akarok egy becenévvel ellenszenvet kiváltani pár emberből...)
Igen, itt vagyunk, és itt a prológus...
Hú, ha tudnátok, milyen régen várok arra, hogy kitegyem. Igen, tegnap elbizonytalanodtam, és akkor akartam kirakni, de végül nem hagytam, hogy Anna rávegyen.
Igazából, annyira izgulok, és félek, mert nem tudom, mit fogtok gondolni. Talán tetszeni fog a blog, talán nem. Igen, a prológus eléggé rövidke, mindössze 1200+ szavas lett, de a rések hosszúsága átlagosan 2700 szó körül van. (Persze vannak rövidebbek, például a hatodik, a maga 2400 szavával, de vannak hosszabbak, például a negyedik 4800+ szóval.)
Szeretném megköszönni annak a 12 emberkének, akik annak ellenére feliratkoztak, hogy a fülszövegen kívül semmi nem volt található a blogon, valamint azoknak, akik véleményt nyilvánítottak a fülszövegemről. Köszönöm Barbinak, hogy támogatott, és elolvasta a részeket, hogy segített. Köszönöm Annának és Lizának, hogy bármikor írhattam nekik, ha segítségre volt szükségem, és hogy az előző történetemet is hatalmas lelkesedéssel olvassák (igen, még az sincs befejezve). Azoknak is köszönöm, akik a Te vagy a végzetem c. blogomat is olvassák/olvasták, Lylának a csodás designt, egyszóval: mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy ma megnyissunk.
Nem akartam ennyit írni, de jó olvasást mindenkinek! :)
Október hatodika.
Igen, itt vagyunk, és itt a prológus...
Hú, ha tudnátok, milyen régen várok arra, hogy kitegyem. Igen, tegnap elbizonytalanodtam, és akkor akartam kirakni, de végül nem hagytam, hogy Anna rávegyen.
Igazából, annyira izgulok, és félek, mert nem tudom, mit fogtok gondolni. Talán tetszeni fog a blog, talán nem. Igen, a prológus eléggé rövidke, mindössze 1200+ szavas lett, de a rések hosszúsága átlagosan 2700 szó körül van. (Persze vannak rövidebbek, például a hatodik, a maga 2400 szavával, de vannak hosszabbak, például a negyedik 4800+ szóval.)
Szeretném megköszönni annak a 12 emberkének, akik annak ellenére feliratkoztak, hogy a fülszövegen kívül semmi nem volt található a blogon, valamint azoknak, akik véleményt nyilvánítottak a fülszövegemről. Köszönöm Barbinak, hogy támogatott, és elolvasta a részeket, hogy segített. Köszönöm Annának és Lizának, hogy bármikor írhattam nekik, ha segítségre volt szükségem, és hogy az előző történetemet is hatalmas lelkesedéssel olvassák (igen, még az sincs befejezve). Azoknak is köszönöm, akik a Te vagy a végzetem c. blogomat is olvassák/olvasták, Lylának a csodás designt, egyszóval: mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy ma megnyissunk.
Nem akartam ennyit írni, de jó olvasást mindenkinek! :)
Október hatodika.
Ez volt az a nap, mikor először láttam a szomszédunkba érkező srácot. Hollófekete haja, gyönyörű barna szemei azonnal megbabonáztak, és ahogy egy óvatlan pillanatban rám nézett, azt sosem fogom elfelejteni. Amikor először szólt hozzám, mikor először tévesztette el a nevem, és mikor a folyosón megállított. Mikor veszekedtem miatta a barátommal, mikor összevesztem minden fontos emberrel. Mindig őt védtem. Egyszerűen valami megmagyarázhatatlan dolgot váltott ki belőlem. Egyszerre éreztem magam biztonságban, és veszélyben, ha mellette voltam. Az érintése akár a drog, sosem tudtam betelni vele, bár eleinte nem volt részem a felszabadító érzésben. A bátyám miatt. Miatta sosem beszéltünk felhőtlenül, mégis, azok a közös pillanatok, mikor éppen Adam-re várt, én pedig otthon voltam, és pár percig elcsevegtünk, azok voltak a pillanatok, amikből még többet akartam. Ha akarnám se tudnám megmagyarázni, mit éreztem iránta, hiszen az elején határozottan nem szerelem volt. Talán csak vágytam rá, vágytam a szenvedélyre, amit kicsalt belőlem, hogy mellette szabadnak éreztem magam. Igen, rengeteg akadály volt előttünk, de valahogy mindig egymásba botlottunk. Véletlenül, a sors és szerencse keze által, akár az utcán, akár az esti dohányzásunk alkalmával, vagy az iskolában, a boltban, mindig ott találtam magam mellett. Még a szórakozóhelyen is megtalált, pedig teljesen véletlenül mentünk be ugyanabba.
De mindig ott volt valaki, aki közénk állt: Adam. Vagy ha nem is Adam, a barátom, Sam. Akivel két éve voltam együtt, és aki sosem tudott belőlem olyan érzelmeket kiváltani. Teljesen mindegy, hányszor csókolt meg, Zayn egyetlen pici érintése többet ért nála.
De szépen az elejéről.
Sóhajtva túrtam bele a hajamba, és néztem újra a jegyzeteimre. Abban a pillanatban elátkoztam Mr. Hammert, amiért hétfőn dolgozatot írtunk, és a telefonom csörgése csak rá tett erre egy lapáttal.
Idegesen pillantottam a kijelzőre, és elborzadtam a név láttán. Sam, a barátom hívott, így nem tehettem meg vele azt, hogy kinyomom. A kapcsolatunk már az elejétől halálra volt ítélve, és sosem éreztem azt mellette, amit kellett volna. Ellustultunk, és már csak azért kerestük egymás társaságát, mert muszáj volt. Sam a sulinkba járt, és a bátyám egyik haverjaként ismertem meg, így Adam miatt jöttem össze vele. Csak úgy véletlenül futottunk össze a konyhánkban, de már azelőtt is láttam párszor a folyosón, mert évfolyamtársak voltunk. És igen, Adam pont akkor jött be, így elmotyogtam egy 'bocsi'-t, és fülig pirulva mentem ki a helyiségből. Azt hiszem, egy otthoni cucc volt rajtam, még sminkelni se sminkeltem, de Sam mindig azt mondta, ott abban a pillanatban először nem úgy tekintett rám, mint az egyik haverja húgára. Így történt, hogy este már Adam az ágyamon ült, és rábeszélt, hogy menjek el randizni Sam-mel. Úgy nézett rám, hogy mást nem is akartam mondani. Elvégre, tizenhat évesen mit számít, kivel randizol?
De Adam nem elégedett meg egy randival. Minden részletről be kellett számolnom neki, mindent elmondani, és az újabb találkozásokra rábólintani. Közben jobban megismertem Sam-et, akiről kiderült, hogy a világ egyik legaranyosabb sráca. Figyelmes, kedves, és rengeteget kérdezgetett rólam, Adamet meg sem említve.
De Adamre ettől függetlenül nagyon haragudtam. Mindig is adtam a véleményére, de azért az, hogy megmondta, ki legyen a barátom, már tőle is sok volt. D nem tehettem mást, és egy boldogtalan kapcsolat kellős közepén találtam magam. Én, Blair Davis, hallgattam a testvéremre, megfosztva magamat a boldogságtól. Igazából, nem Sammel volt a baj. Mert egy idő után megszoktam, és én hívtam el magammal mindenhová. Boldog voltam, de nem eléggé.
De ha már benne voltam, végig kellett csinálnom. A szüleim mindig azt mondogatták, hogy ha belerángatnak valamibe, győztesként kell kiszállnom belőle.
- Igen? - kaptam fel a folyamatosan csörgő telefont.
- Szia, édesem - hánynom kellett a becenevektől, amiket rám aggatott. - Tudunk ma találkozni? - tette fel a kérdést.
- Tanulnom kell a hétfői dolgozatra - mondtam neki. Oké, ez egy tökéletes kifogás volt, de ha egyszerűen nem szerettem volna vele tölteni a délutánt, akkor nem kellett volna.
- Persze, megértem, a tanulás az első. Holnap érted megyek, rendben?
Samnek mindig is a jövőm volt az első. Ő orvosira készült, én azonban ott álltam úgy, hogy lövésem sem volt semmiről.
- Rendben - mondtam lelkesen. Ez persze messze állt a valóságtól. Sam egyébként egy nagyon aranyos srác volt, de én akkor is örültem volna, ha csak a haverom. Egy kapcsolat nélkül is szívesen letudtam volna az utolsó évemet.
- Akkor hétre ott vagyok. Szeretlek - tette le.
Az ágyra dobtam a telefonomat, a jegyzetekkel együtt, és sóhajtva feküdtem le melléjük.
Hangos dudálásra kaptam fel a fejem, és mikor az ablakhoz sétálva elhúztam a fekete függönyt, két költöztetö kamiont, és egy fekete autót pillantottam meg.
Az egyik kamion sofőrje idegesen kipattant a kocsiból, és a másiknak kezdett el hangosan magyarázni. Ahogy láttam (és hallottam) káromkodások hagyták el a száját, vele együtt a másik embernek is.
Nevetve fordultam a nyíló ajtóm irányába, ahol a bátyám, Adam állt.
- Mit nézünk? - termett ott mellettem egy pillanat alatt.
- Az új szomszédok beköltöznek - néztem oda, ahova ő.
- Zsír. Már egy éve árulják ezt a házat. Miután Miss. Sprong meghalt, a gyerekei elhúztak innen, felrakták a netre, és várták, hogy valaki megvegye - ismertetett a mesével, amivel tökéletesen tisztában voltam. - ó, a francba - kapott a homlokához.
- Mi az?
- El kellett volna mennem a cukrászdába. Anya mondta, hogy vegyek valamit nekik - rágta a szája szélét.
- Ilyen szomszédköszöntős dolog? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ja, valami olyasmi - vonta meg a vállát.
- Sok sikert - röhögtem a képébe.
- És ugye majd te átviszed? - nézett rám mosolyogva.
- Nem - ráztam meg a fejem hevesen.
- Köszi, Blair, én is szeretlek - intett, majd ellépett az ablaktól. - Akkor elmentem a cukrászdába - ment ki a szobából.
Adam mindig is egy olyan srác volt, aki mindent elfelejtett. Talán emiatt a tulajdonsága miatt nem volt komolyabb kapcsolata.
Visszafordultam az ablakhoz, pont akkor, mikor a fekete autó ajtaja kinyílt, és egy nő lépett ki az anyós ülésről. Gyönyörű sötétbarna haja egyenesen, és tökéletesen állt, visszafogott öltözékéből ítélve szolid nőnek tituláltam.
Őt követte hátulról egy lány, akinek megjelenése hasonló volt, annyi különbséggel, hogy ruhái feltűnőbbek voltak, és erős smink fedte arcát.
És a következő percben történt az, hogy megláttam őt. Lazán szállt ki a vezetőülésről, és felvette a napszemüvegét. Háttal állt nekem, így csak formás fenekét és bőrdzsekijét láttam, valamint fekete haját. Mikor óvatosan megfordult, jobban szemügyre vehettem. Arcára valami megmagyarázhatatlan ült ki, és mikor beletúrt fekete hajába, akaratlanul is mosoly kúszott a számra.
Abban a pillanatban történt meg először az, hogy rám nézett. Óvatosan végigvezette a tekintetét a házakon, és megállapodott a miénken. Továbbnézett, àm mintha valami megragadta volna a figyelmét, úgy találtam szembe magam barna íriszeivel. Mélyen nézett az enyémekbe, miközben pír szökött az arcomra, és el akartam bújni minden elől. De nem tettem, álltam tovább és csak figyeltem. Ő is engem. Megjelenéséből arra következtettem, hogy magányos és titokzatos. És mennyire bejött minden gyanúm...
Pár pillanatig némán kommunikáltunk, majd apró mosolyra húzva a száját, lenézett és továbbment.
Elléptem az ablaktól, és lefeküdtem az ágyba.
Nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra, mert hazudnék. Nem volt szerelem, semmi érzés, csak egy óvatlan nézés. Abban a pillanatban csak egy egyszerű fiúnak tűnt. Egy egyszerű srácnak, aki beköltözött a szomszédba.
Akkor még nem tudtam, hány balhém lesz miatta, hányszor fogok összeveszni Adammel. Mennyi embert fogok elveszteni az ismeretség alatt, és mennyire fogok vonzódni ehhez a sráchoz.
Csak néztem a plafont, és azon gondolkoztam, hogy újra el kéne olvasni azokat a jegyzeteket. És így is tettem...